szombat, november 18, 2006

A hajón álltam.
Szinte alig hittem el. Szerintem nagyon sok ember hallotta már Magyarországon a kérdésére adott valaszt: "hajón dolgozom". Ez öt-hat évvel ezelőtt egy fogalom volt. A civil foglalkozásúak közül is sokan találkoztak már e témával, hátmég én, aki majdnem tíz évet dolgozott a budapesti vendéglátásban. Akik ezt a bizonyos választ adták általában közülünk kerültek ki. Megunták, kimentek, megcsinálták. 
Irigykedtünk rájuk.
Hallottuk a történeteket egy luxushajón való életről, láttuk mennyire megváltoztak és nem is tudtuk elképzelni, holott mi sem voltuk az éhhalál szélén, hogy hogyan lehet ilyenformán költeni a pénzt. Ha csak ebből a korból lett volna információm akor is sokat tudtam volna, de ebben az időben az egyik legjobb barátom már hat éve élte ezt az életet. Minden hat hónapos szerződése lejárta után azt a hat-nyolc hetet amit szabadságként kapott, szinte nullától huszonnégyig együtt töltöttük. Mondhatom azt hogy szinte szakértőnek számítottam már mire végre rászántam magam, hogy jelentkezzek felszolgálónak egy hajóra.
Na most meglátom.
Felkészültem, hogy befogadjam az eseményeket. Utólag elárulhatom, szinte csak kellemes élményekre számítottam.
Az első ötven emberből akivel találkoztam talán ha kettő volt fehér.
Nem tartom magam fajgyűlölőnek, egyes vélemények szerint az vagyok, de ez sok volt. Szinte csak feketék, indiaiak, filippinok. Úristen! Hova kerültem?
Nem volt időm gondolkozni mert a hajón való gyors körbevezetés után, semmit nem értettem és semmit nem tudtam megjegyezni, hogy hol van, másfél órával már jelentkeznem kellett dolgozni.
Nem nagyon tudtam semmit erről az első munkáról.
Azért ementem. Nem is volt olyan vészes. Egy önkiszolgáló étteremben kellett tányérokat szednem. Ez eddig ok. Körülbelül két óra után az egyik suprvisor leküldött valamivel valahová, hogy, valamit hozzak fel.
Azt hogy mivel azt egy pár perc múlva kitaláltam: egy zöldséges kocsi volt. Azt, hogy hová küldött azt a mai napig nem tudom és hogy, mit kellett volna felhoznom azt meg valószínűleg soha nem is fogom megtudni.
Mire visszatértem az a hely ahonnan elindultam már üres volt mitöbb frissen volt felmosva. Összeraktam a képet. Már bezártunk. Végre lehet haza illetve a kabinba menni aludni.
Megnyugodtam. Itt aztán úgy el lehet tűnni, hogy soha meg se találnak. Jó lesz ez.
Az egyetlen ismert helyre mentem a legénységi bárba.
Körülbelül egy-másfél óra nyugalom után hirtelen valaki rácsapott a vállamra. Egy szimpatikus török supervisor tette ezt a gesztust majd érthetetlenül de viszont elég hangosan ordítozni kezdett velem. Azt elárulhatom elöljáróban, hogy nem ő lett a legjobb barátom a hajón. Annyit tudtam kihámozni, hogy már körülbelül két órája keresnek, tűvé tettek értem az egész hajót és már arra is gondoltak, hogy vízbe estem. Azt hiszem nagyon leteremtett.
Abban maradtunk, hogy soha többet nem csinálok ilyet és holnap reggel pontban hétkor kezdek.
Azt hiszem, még sem lesz ez annyira jó!
folyt.kov.

1 megjegyzés:

Balint írta...

Mint eddig egyetlen, de nem ügyetlen, rendszeres, ám nem kábszeres, kommentáló művész jelentkezem, innen a világ azonos végéről! Én se vagyok rasszista amúgy, de már nem bírom, hogy amerre megyek a George Str.-en, több sárgát látok, mint szinünk belit! Jah, nálatok is ilyen rohadt meleg van? Ez azért fontos, mert nem tudom suliba menjek, vagy a strandra? Nehéz, nagyon nehéz...Amúgy ez a hajó dolog érdekes világ, úgyhogy várom, hogy mi volt a második nap? Napról-napra megyünk? hány napot is voltál? csak hogy milyen hosszú lesz? És mikor jön már a David? Hm...Tarsd meg tovább jószokásod, kommentáld a marhaságom; Folytasd tovább Drágaságom...