Ez hihetetlen. Majdnem 2 év után újra be tudtam lépni a saját blogomba.
Szédületes, de még mindig nem tudom, hogy hogyan sikerült vagy hogy eddig miért nem voltam rá képes.
Mindegy.
Csao, most boldog vagyok !

Próbáltam magam nyugtatni. Minden kezdet nehéz, satöbbi.
Nem nagyon hittem már saját magamnak sem.
A munka nem nehéz. Legalábbis nem lenne az, ha egy kicsit is érdekelné valamelyik vezetőt.
Nem érdekli, sőt, mintha direkt úgy kreálnának egy kiemelkedően nehéz munkakört a hajón, csak úgy elrettentésképen. Ez az "asszisztens pincér" munkakör.
Sokszor eszembe jutott amit még otthon mondtam mindenkinek.
"A legjobb pozíciót kaptam, innen már csak egy ugrás és főpincér leszek. Majd meglátjátok!"
Igen.
Nem.
Nem vagyok egy elveszett srác, de nagyon nagyon oda kellett figyelnem, hogy kompletten el ne vérezzek.
Kapsz 20 vendéget. Meg kb 2-3 pincért. Az asztalok fel vannak terítve. De ennyi.
Elvileg kéne legyen kávéscsészéknek, vízeskancsóknak, extra poharakank, kávés és teás kannáknak, tálcáknak, vajtartóknak, stb.
Elvileg.
Ellopják.
Egy kicsit sírsz, amikor nem tudod kiszolgálni a vendégeidet rendesen (amit ugye a pénzed bán), aztán te is elkezdesz lopni.
Azon lehet lemérni, hogy milyen alkalmazkodó vagy, hogy milyen hamar kezded a lopást.
Egy idő után már csak fejleszted es fejleszted napról napra, majd egyszercsak azt veszed észre, hogy mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül, fapofával akár már saját magadat is meglopnád.
Van egy fegyelmi rendszer a hajón ami próbálja az embereket kordában tartani. Warning-okat kapsz ha valami hülyeséget csinálsz. Három után haza.
Én az elsőt a következőkért kaptam.
Dél. Épp végeztem a reggeli műszakommal. Azonnal ki kéne rohannom valamegyik beach-re bárhol is vagyunk. Kb 3 és fél, 4 órát tudnék napozni.
Az étteremben "tevékenykedem".
Szisztematikusan lopkodok mindent mindenkitől. Ezen a napon főleg minnél több kávéscsésze beszerzése volt a fő cél.
Sikerült is kb 15-öt szereznem amiket elkezdtem belepakolni a szárazszemétnek rendszeresített konténerbe, majd a szervizasztalom legmélyére rejteni.
Már majdnem elkészültem amikor egy főpincér lépett hozzám és a fölöttem lévő galériára mutattott. Az étteremvezető állt ott. A főfőnök. Végignézte az egész procedúrát. Warning.
Nem nagyon védtem magam. Nem is nagyon lettem volna képes rá. Az angolom még mindig nem nagyon működött.
Elárultam nekik, hogy nem magamtól találtam ki ezt az eljárást. Mindenki ezt csinálja.
Tudták jól.
Folyt.köv.

Azt előre, nem fenyegetésképen, de leszögezem, hogy nem volt jó. Utáltam.
Első hét.
Kibírtam. Az említett önkiszolgáló étteremben kellett dolgoznom napi tíz órát. Időközben elsajátítottam néhány munkahelyi szakszót is. Néhányat és szerintem semmi értelme nem volt, mert abszolút nem használtam őket.
A többi kolléga próbálkozott beszélgetni velem, de mivel az esetek 99.9 százalékában nem értettem a kérdést sem, az első pár alkalom utan kitaláltam kettő előre betanult választ. Mindkettő elég spontánul, sőt az egyik kifejezetten vagányul hangzott. Az első amit akkor használtam ha csak úgy közöltek velem valamit a régi jol bevált "Yes, i know" volt. Általában bejött.
A másikat pedig akkor alkalmaztam ha az egy nyilvánvaló kérdés volt vagy valami fenyegetést érzékeltem. Általában fenyegetést érzékeltem.
Ez pedig a "i don't know, i hate this ship" mondatocska volt. Mindig bejött, sőt általában elvágta a további beszélgetés lehetőségét is.
Időközben találkoztam magyarokkal is. Jó fejek voltak. Ezen a hajón, nem tudom, hogy máshol hogyan van, a magyarok nem voltak népszerűek. Egyesek szerint üldözési mániám van, visszagondolva, abban az időben valószínűleg az volt, én úgy éreztem, kifejezetten utálnak minket.
Megpróbáltam ezen változtatni. Nem sikerült.
Lehet, hogy azért mert ezt a változtatást nem egy kedves, türelmes, kiemelkedően barátságos "image" kialakításával képzeltem el. Rendkívül durván, általában alpári stílusban reagáltam mindenre.
Ebben az időben a kedvenc és elég sokat használt kifejezesem a "fuck off" volt.
Erre még rátettem egy lapáttal amikor eljött a karácsony. Az első hetem amit már az étteremben dolgoztam asszisztens pincérként a karácsonyi hét volt. Karácsony este mint egy tradíció, az étteremben dolgozó összes nemzet egy prominens tagja köszöntőt mond a vendégeknek a saját anyanyelvén.
Én voltam ez a prominens de köztiszteletnek egyáltalán nem örvendő személy.
Egy rendkívül stílusos ékes magyar mondattal a "basszátok meg a karácsonyotokat szemétládák" -kal köszöntöttem őket.
A probléma ott volt, hogy a hajón dolgozó külföldiek elég nagy hányada értette "b" betüs, legnépszerűbb szavunkat.
Sikerült még nagyobb népszerűségre szert tennem.
Folyt.kov.

A hajón álltam.
Szinte alig hittem el. Szerintem nagyon sok ember hallotta már Magyarországon a kérdésére adott valaszt: "hajón dolgozom". Ez öt-hat évvel ezelőtt egy fogalom volt. A civil foglalkozásúak közül is sokan találkoztak már e témával, hátmég én, aki majdnem tíz évet dolgozott a budapesti vendéglátásban. Akik ezt a bizonyos választ adták általában közülünk kerültek ki. Megunták, kimentek, megcsinálták. 

Irigykedtünk rájuk.
Hallottuk a történeteket egy luxushajón való életről, láttuk mennyire megváltoztak és nem is tudtuk elképzelni, holott mi sem voltuk az éhhalál szélén, hogy hogyan lehet ilyenformán költeni a pénzt. Ha csak ebből a korból lett volna információm akor is sokat tudtam volna, de ebben az időben az egyik legjobb barátom már hat éve élte ezt az életet. Minden hat hónapos szerződése lejárta után azt a hat-nyolc hetet amit szabadságként kapott, szinte nullától huszonnégyig együtt töltöttük. Mondhatom azt hogy szinte szakértőnek számítottam már mire végre rászántam magam, hogy jelentkezzek felszolgálónak egy hajóra.

Na most meglátom.
Felkészültem, hogy befogadjam az eseményeket. Utólag elárulhatom, szinte csak kellemes élményekre számítottam.
Az első ötven emberből akivel találkoztam talán ha kettő volt fehér.
Nem tartom magam fajgyűlölőnek, egyes vélemények szerint az vagyok, de ez sok volt. Szinte csak feketék, indiaiak, filippinok. Úristen! Hova kerültem?
Nem volt időm gondolkozni mert a hajón való gyors körbevezetés után, semmit nem értettem és semmit nem tudtam megjegyezni, hogy hol van, másfél órával már jelentkeznem kellett dolgozni.
Nem nagyon tudtam semmit erről az első munkáról.
Azért ementem. Nem is volt olyan vészes. Egy önkiszolgáló étteremben kellett tányérokat szednem. Ez eddig ok. Körülbelül két óra után az egyik suprvisor leküldött valamivel valahová, hogy, valamit hozzak fel.
Azt hogy mivel azt egy pár perc múlva kitaláltam: egy zöldséges kocsi volt. Azt, hogy hová küldött azt a mai napig nem tudom és hogy, mit kellett volna felhoznom azt meg valószínűleg soha nem is fogom megtudni.
Mire visszatértem az a hely ahonnan elindultam már üres volt mitöbb frissen volt felmosva. Összeraktam a képet. Már bezártunk. Végre lehet haza illetve a kabinba menni aludni.
Megnyugodtam. Itt aztán úgy el lehet tűnni, hogy soha meg se találnak. Jó lesz ez.
Az egyetlen ismert helyre mentem a legénységi bárba.
Körülbelül egy-másfél óra nyugalom után hirtelen valaki rácsapott a vállamra. Egy szimpatikus török supervisor tette ezt a gesztust majd érthetetlenül de viszont elég hangosan ordítozni kezdett velem. Azt elárulhatom elöljáróban, hogy nem ő lett a legjobb barátom a hajón. Annyit tudtam kihámozni, hogy már körülbelül két órája keresnek, tűvé tettek értem az egész hajót és már arra is gondoltak, hogy vízbe estem. Azt hiszem nagyon leteremtett.
Abban maradtunk, hogy soha többet nem csinálok ilyet és holnap reggel pontban hétkor kezdek.
Azt hiszem, még sem lesz ez annyira jó!
folyt.kov.

Először is meg kellett tudnom néhány nagyon egyszerű információt. Például, hogy a gépem honnan, hová, mikor megy, egyáltalán milyen társaság, hol vagyok én, stb. Ha ez először történt volna, szinte megoldhatatlan feladatot jelentett volna. Abban a helyzetben azonban már semmit sem találtam lehetetlennek. Azt tudni kell, hogy a JFK reptéren Tizenegy terminál van ami azt jelenti, hogy körülbelül hat-nyolcszor nagyobb mint Ferihegy. Az én gépem a kilencesről ment mig én pillanatnyilag nem tudtam, hogy hol vagyok. Egy metróval lehet eljutni oda amit valószínűleg mindenkinek könnyű volt használni kivéve nekem.
Ott álltam a terminálon, mellettem minden csomagom. Az idő este tizenegy. A gépem reggel hét harminckor megy. Nyolc és fél óra. Sírjak?
Elkezdem sétálni persze azzal a céllal, hogy ellenőrizzem a járatomat, legalább ezt ne késsem már le.
Kiszúrtam egy Puerto rico-i gépet. Valószínűleg késett, ezért atrakták, és most indul tizenegy harminckor.
Még fél óra. Megcsinálom.
A pultnál ahol szintén kedvesek voltak csakúgy mint frankfurtban, közölték, hogy a járat nem induló hanem érkező. Nem hiszem el.
Láttam az embereket. Ott várakoztak becsekkolásra. Kezükben repülőjegy, nem lehet, hogy ez érkező. Ez bizony induló. Vissza.
A hölgy, aki még mindig nagyon kedves volt, csak annyit kérdezett: Tényleg? Majd körülbelül negyven másodperc múlva már a kezemben is volt a jegy. Tényleg megcsináltam, nem hiszem el.
Reggel hat, San Juan, Puerto Rico.
Már semmi baj nem történhet. Itt vagyok, a hajó innen idul, kész. Azóta megtanultam, hogy a közmondás miszerint "soha ne igyál előre a medve bőrére" nem egy múlt században élt részeges, vadász hajlamú író kreálmánya.
Egy gyors ájulási roham után, ugyanis a budapesti és a new york-i hó ellenére itt 30 fok és 90 százalékos páratartalom volt reggel hatkor, sötétben fogtam egy taxit. Egy még otthon az ügynökségtől kapott papírlap alapján amin a cég szállodái voltak feltüntetve egy san juan-i hotelba indultam. Az igaz, hogy épp Miamiban kellett volna lennem, de ilyen kicsiny különbségre már nem adok.
Egy rövid vita után a taxissal, harminc dollárt kért de végül kiegyeztünk tizenháromban, végre becsekkoltam. Négy órát aludtam.
Mit mondjak nem ez volt az eddigi életem legbékésebb sziesztája.
Körülbelül délután egy körül láttam meg a hajót. Nem kicsi. Körülbelül öt cigaretta után, mikor már a remegést is abbahagytam, elindultam a legénységi kapu felé. Tudtam ha most felszálók, az hat hónap szabadnap nélküli folyamatos munkát jelent. 

Döntöttem, felszálók. Nem azért mert szeretek dolgozni, de ezért jöttem.
Az első akit megpillantottam egy szemlátomást magabiztosnak tűnő lány volt. Tudtam, hogy csak játsza. Valószínűleg ugyanannyira fogalma sem volt semmiről mint nekem. Ezt onnan tudtam ennyire biztosan, mert én is ugyanolyan magabiztosan szinte nemtörődöm módon álltam. Persze én is csak játszottam.
Ő felszált. Én nem.
Nem voltam rajta a listán. A magabiztosságom egy tizedmásodperc alatt elpárolgott.
Persze. Mivel egy héttel előbb kellett volna jönnöm.
Másfél óra és még három ellenőrzés után már a hajóhíd mellett álltam. Felraktam a lábam a hídra. Egy biztonsági rámszolt. Kedvesek. Még egy fél óra és már tényleg a hajón voltam.
Elkezdődött.
folyt.köv.

Odamentem az egyik lufthansa pulthoz mögöttem az ideiglenes kis családommal. Megpróbáltam elmagyarázni a helyzetet egy általam ott helyben kifejlesztett újfajta nyelvvel. Ez körülbelül nyolcvanöt százalékban mutogatásból állt és a maradék tizenöt sem tartalmazott színtiszta angol szavakat. Abban maradtunk a hölggyel, hogy ugyan a késés nem a lufthansa hibája volt, ő mégis ad egy új jegyet holnapra. Erőteljesen tiltakoztam. Mondtam mindent, illeteve mutogattam. Végül kaptunk egy kézzel írt papirlapot együtt a négy jegy, akos, apu, anyu, kisgyerek, azzal az utasítással, hogy most szaladjunk az egyik beszálló kapuhoz, hátha elérünk egy londoni gépet és onnan Miami.
Nem értük el. Majdnem sírtam.
Azert csak majdnem, mert idokozben rajottem, hogy nem mutathatom gyengenek magam fogadott csaladom elott. Arra is rajottem, hogy ezen a helyzeten surgosen valtoztanom kell. Eletemben eloszor hittem magamban. Ereztem, egyedul meg tudnam valahogy oldani.
Nem kis lelkiismeretfurdalastol gyotorve de levaltam errol a kisse esetlen de alapjaban veve szimpatikus csaladtol.
Megint a pultnal altam, persze egy masiknal. Kezdtem erezni egy kis rutint.
Megint a pultnal altam most mar a harmadiknal. Meg mindig nagyon udvariasak voltak.
A negyedik. Olyan arcot vagtam mint akivel nem egesz fel perce valami irdatlan nagy tragedia tortent.
Szerintem megszantak. Kaptam egy jegyet egy gepre ami negyven perc mulva indul New York-ba. New York az nem Miami de legalabb mar Amerika. Utban a kapu fele meg talalkoztam ex csaladtagjaimmal, de nem tudtam mit mondani,csak hogy bocsanat.
A gep egy Jumbo volt, addig csak filmeken lattam ilyet. Elveztem az utat, addig amig ki nem kellet tolteni a bevandorlasi hivatal papirjat. A mellettem ulo nemet srac segitett. O is egy nagyon furcsa nyelven beszelt, szerintem ez hasonloan hozzam, a o kreacioja volt, de ketten azert kitoltottuk valahogy.
New York.
Mindig el akartam jutni oda.
Meg mindig, mert a repulotertol eltekintve nem lattam semmitt. Ez betuthato annak is, hogy keso ejszaka volt. Mindezek elott azonban at kellett mennem a bevandorlasi hivatal ellenorzesen. A sorbol ahol elektronikus ujlenyomatot vesznek es lefenykepeznek persze egybol behivtak az irodaba. Nalam volt a szerzodes, amivel konnyeden at kellet volna mennem, megis ugy ereztem magam mint egy columbiai kabitoszerkereskedo aki lebukott. Egy ora eros ketsegbeeses utan amit igyekeztem nem mutatni, vegre legalisan is amerikai teruleten alltam. Este fel tizenegy volt. A jegyem amit meg frankfurtban atirtak, reggel fel nyolcra szolt Puerto Ricoba. Tudtam, hogy szalas hijan itt kell toltenem az ejszakat a repteren az osszes csomagommal, de mar nem is erdekelt. Feluton voltam, lehet, hogy mar tovabb is.
folyt.kov.

Boccs.
Tudom, hogy sokan inkább arra lennének kíváncsiak, hogy most mi van velem, minthogy 2 évvel ezelőtti dolgokrol halljanak. Ezért leírom, hogy mi van most röviden. Higgyétek el később a mostani dolgokról is részletesebben be fogok számolni, de előbb azt akarom, hogy mindenki megismerje az ezt megelőző időszakot és felismerje az összefüggéseket.
Szóval jelenleg Sydney-ben élek. Három hónapja jöttem ki az egyik legjobb barátommal, Attilaval. Egy Sydney College-be járunk business-marketing szakon. Ez egy másfél éves iskola, szóval addig biztosan itt leszek, utána meg biztosan nem. Jó ez a város, de annyira azért nem. Szóval a suli jó, eléggé élvezem, főleg mert még soha nem hallott dolgokról tanulok. Tényleg lelkes vagyok. Mivelhogy mindketten beszélünk angolul és több mint 10 éves vendéglátó tapasztalatunk van könnyen találtunk munkát. Egy ügynökségnél dolgozunk, kb olyan mint a gála szervíz otthon, és eléggé beépültünk már. Már kapunk supervisor műszakokat is és főleg gazdagok meg hírességek partiaira járunk dolgozni. A pénz is jó, kb 25 $ per óra. Igaz csak kb. 30 órát dolgozunk hetente ami elég jó, húszat lehetne legálisan. Most költöztünk egy apartman házba, drágán de viszont nagyon jó helyan van. Plussz tényleg jó a peco. Medence, pálmafák meg minden. A központtól 8 percre van gyalog, a sulitól meg 12-re. A nyár csak most kezdődött, de már 30 fok van mindennap. Szóval egyenlőre minden nagyon OK. Na ennyit most, később ha valami tényleg érdekes történik, beszámolók róla. Ja ma megyünk a U2 koncertre.

Az életem 2004. December 17.-én kezdődött.
Azért használok ilyen erős szavakat, mert tényleg így gondolom. Ha visszagondolok az azt megelőző 26 évre csak egy hosszú, kusza és helyenként elég tömény álmot látok jó és rossz dolgokkal egyaránt. Azt hiszem, hogy több rossz dologgal.
2004. December 17.
Elindultam Amerikába. Na jó, nem Amerikába élni, de mégiscsak oda. Három hónappal ezelőtt erős baráti és ismerősi nyomásra, kitaláltam, hogy kimegyek hajóra dolgozni. Azt tudni kell, hogy már majdnem megszülettem egy héttel 17. előtt. Úgy volt, hogy akkor indulok a hajóra. Ki is mentem a reptérre, minden barátom ott is volt, el is búcsúztunk, fényképeket is készítettünk, puszik, ölelések.
Öt órával késtem le a Budapest - Frankfurt gépet. Valaki az ügynökségnél átfoglalta a jegyemet, de engem elfelejtett értesíteni róla.
Ott álltam. Haza.
Elindultam Amerikába. A gép kora reggel ment, mikor mentünk ki a reptérre még sötét volt és hó. Nem nagyon bántam, hogy menni kell, de egy kicsit aggódtam, hogy megint történni fog valami. Történt.
Megint a Budapest - Frankfurt. Most már legalább a gépen voltam ami kesett négy órát, és most már legalább Frankfurtban késtem le az amerikai gépet. Úgy volt, hogy Budapestről megyek Frankfurtba, onnan Miamiba, végül Miamiból Puerto Ricoba.
Frankfurtban álltam.
Az angol nyelvtudásom amit saját magam, iskolai segítség nélkül, három hónap alatt szereztem, elveszett. Visszagondolva egyáltalán nem találom meglepőnek. Ilyenek a szerzett dolgok. Amit csak szerzel, gondolhatunk akár pénzre, akar más egyébre, azt könnyen elszórod, elveszted, mert nem figyelsz rá, nem érdekel. Igazából soha nem is volt a tiéd, csak úgy szerezted, ideiglenesen.
Frankfurt.
Megpróbáltam mindent. Először is felhívtam az egyik legjobb barátomat otthon. Neki az apukája frankfurtban élt abban az időben. Egy pár perc röhögés után megígérte, hogy elintéz mindent az apjával. Abban maradtunk, hogy visszahívom.
Közben találkoztam egy magyar családdal is apu, anyu, kisgyerek. Szintén Miamiaba akartak menni. Szintén késtek. Hiába mondtam nekik mindent, főleg, hogy nem, bennem látták a megváltó segítséget. "Te is Amerikába mész, beszélsz angolul, biztos el tudod intézni."- mondták. Ha legalább hagyták volna elmondanom nekik, hogy már legalább egy órája nem találom az angolomat.
Folyt. köv.

csáó.

Csáó mindenkinek aki már eljutott vagy valaha el fog jutni erre az oldalra.

A következő pár évben rendszeresen, vagy amit biztosan megígérhetek, hogy rendszertelenül fogom frissíteni ezt a blogot, mindazok örömére akit érdekel és kárára akit nem. Azt is megígérhetem, hogy a már jól megismert és rám annyira jellemző kitűnő, alaposan korrektált, magyar nyelvtannal és rendkívül megszervezett, élvezetes stílusú írásokkal fog találkozni mindenki. Ezért minnél hamarabb hozzá is kezdek az íráshoz.